A mai világban annyira nehéz megtalálni önmagunkat. Ráadásul minden médium, minden kommunikációs csatorna ezt sulykolja belénk, hogy valósítsd meg önmagad. És persze az jó dolog is, ha tisztában vagyunk vele, hogy kik vagyunk, mit akarunk, de ez a fajta életfelfogás borzasztóan önzővé és szeretetlenné teszi az embereket. Ugyanakkor megóv minket attól, hogy átlépjenek rajtunk, de vajon van-e bennünk ennyi tudatosság, hogy ne engedjük a szeretteinknek, hogy ezt tegyék, még ha tudom is ki vagyok.
Van, hogy a változás, változtatás szükségszerű. Van, hogy életbevágó, hogy rátaláljunk önmagunkra.
A világnak, családnak, barátoknak van egy kialakult képe rólunk- ha akarjuk, ha nem-, ami nem mindig reális, de legalább ők "magabiztosan" tudják mi milyenek vagyunk. Jó nekik, mert nekik legalább nincs kétségük. Fájdalmas procedúrák mentén azonban lassan én is kezdek ráeszmélni, hogy én valójában milyen vagyok és mit akarok. Mint a Terminátorban, kezdek öntudatra ébredni. Például elkezdtem újra festeni. Szeretek festeni. És ez jó. Szeretem kimondani. Szeretek festeni.
