Minden ember életében vannak olyan személyek vagy események, melyek úgy suhannak át rajtunk, mint a hullócsillag. Csodás fénye rabul ejt, nem tudod nem nézni vagy nem vonzónak látni,  de sajnos csak néhány pillanatig tart a csillogása és utána csak a büdös nagy sötétség marad. No meg az emléke annak a csodás jelenségnek, aminek tanúja lehettél. Amikor események tűnnek tova ilyen sebességgel könnyebben feldolgozható, nekem, nekem könnyebben, mintha emberek vállalnak részt ilyen rövid ideig az életemben. Kevés embert csodálok, még kevesebb emberben bízom, így amikor valaki, bárki kiváltja ezt a fajta vonzalmat belőlem, az eltűnése óriási fájdalmat okoz. Mindig, mert ez a fajta veszteség feldolgozás még az évek múlásával, rutin szerzésével sem könnyebb. Csak ülsz és bambulsz magad elé, vágyod, hogy újra láthasd azt a csodát, majd rájössz, hogy nem lehet. Egyszeri és megismételhetetlen, akarattal és vággyal nem visszahozható. Elfogadsz, feldolgozol és továbblépsz, majd a következő hullócsillag esetén eldöntöd, hogy elfordítod a fejedet vagy a pillanatnyi csoda érdekében vállalod újra a fájdalmat, melyet maga után hagy.