Nem, mert sosem az. Megtanultam, hogy az út amin haladunk egyszerűen nem lehet egyenes, mert mindig jön valami ami a jól kigondolt tervünket mellékvágányra helyezi. Keserves csalódások, fájdalmak útján azonban az ember lánya kénytelen megtanulni, hogy bár az út sosem egyenes mindig előre megy. És ez jó, sőt több, mint jó.
Mindig tervezős voltam, tudni akartam, hogy ha ezt teszem akkor ez fog történni, ha erre megyek oda jutok. Majd jött az ÉLET ( igen csupa nagy betűvel ) és azt mondta, hogy csak hiszed, hogy ilyen kiszámítható vagyok.
Nagy szenvedés ezt tudomásul venni egy olyan típusnak, mint én. Szeretem a kiszámítható dolgokat, valószínűleg azért mert iszonyúan félek a fájdalomtól és ezzel a kiszámíthatósággal ezt próbálom elkerülni, vagy épp felkészíteni magam rá.
Mostanra azonban eljutottam oda, hogy nem számít merre megyek, mert mindig előre haladok. Csak egyszerűen tudom ki vagyok és mi tesz boldoggá. Nem hagyom, hogy elsodorjanak olyan irányba, ahol nincsen keresnivalóm. Ellenben fogalmam sincsen merre megyek, de ez most valahogy nem zavar. Görcsösen törekedtem arra, hogy "normális" életet éljek családom, gyerekeim, karrierem legyen. Most azonban ezek már nem számítanak, vagy legalábbis nem olyan értelemben mint eddig. Hiszen miről is maradok le?! Semmiről az ég világon. De ez csak akkor érvényes, ha a jelenben boldog vagyok. Nem sietek, azt teszem, ami most jó nekem és, hogy egyszer megérkezem-e? Fogalmam sincsen és már abban sem vagyok biztos, hogy valaha megérkezem, de nem baj. És tudod miért nem baj? Mert nincsen elvesztegetett idő többé, mert azt teszem, ami jó nekem az adott pillanatban. A jelenben élek és így már tudom, hogy 100%, hogy semmiről nem maradok le. Nem úgy sikerül?! Nem baj, mert közben ezer meg ezer olyan élménnyel gazdagodtam amitől több lettem. Így hogyan is lehetnék valaha vesztes?!
